2014. SZEPTEMBER 3. – SZEPTEMBER 27.

A kiállításról:

Az utóbbi időben készült képeim többsége a felületes néző számára realista. Többen fotónak vagy fénykép alapján készült
rajzoknak gondolják őket.
Ezzel szemben, csak rövid ideig használok (élő) modellt, és utána (sokszor évekig) fejből folytatom a rajzolást. Ilyenkor, bár
igyekszem felidézni a beállítás részleteit, sokkal erősebbek azok az ambícióim, amelyek miatt elkezdtem csinálni a képet.
A látvány alázatos lemásolása nem cél, hanem kiinduló pont. Ez a két dolog (a cél és a kiindulás) igen gyakran homlokegyenest
szembe megy egymással.
Képeimmel eszemben sincs témaként használni a modelljeimet. Pont fordítva, a modelleket eszközként használom a kitalált
rajzok megvalósításához. Ambícióm szerint sokkal közelebb állok egy nonfiguratív művészhez, mint egy realistához. Engem
a kevéssé akadémikus kompozíciók, a feketék és fehérek egymáshoz való viszonya, a szimmetriák-aszimmetriák ellentéte, az
elhagyások és az aprólékosan megrajzolt részletek egymásmellettisége, a tónusok modulálása, a geometrikus és organikus
formák viszonya, a rész és az egész egymással szembeni kijátszása, egy vonal viszonya egy folthoz foglalkoztat. Ezekhez
képest másodlagos, hogy a modell egy kancsó vagy éppen egy élő ember. Vágyam egy, a kép minden részletére kiterjedő, logikus,
de nem szokványos rendszer kialakítása és annak minél hibátlanabb megvalósítása.
Képeimet előre kitalálom, s csak ezután állok neki a rajzolásnak. Bár szoktam azt hinni, hogy birtokában vagyok az
eszközeimnek, mégis, gyakran megtörténik, hogy egy képem nem sikerül. Nem az a hatása, amit célul tűztem magam elé.
Ilyenkor, ha sikerül rájönnöm, hogy hol hibáztam, nekifogok újra a rajznak, abban a reményben, hogy a saját lehetőségeimen
belül elfogadható képet csinálok.

A kiállítóról:

Még csak reménykedtem abban, hogy egyszer majd művész leszek, amikor már elég pontos elképzelésem volt arról, hogy milyen
tudást szeretnék megszerezni.
Ekkoriban, és még sokáig, szinte csak a nonfiguratív képek érdekeltek, csak ilyet csináltam. Elkötelezetten hittem
a „modernségben”, a progresszivitásban, mint a művészet motorjában. (Még nem hallottam a posztmodernről.)
Ennek ellenére rendszeresen képeztem magam, igyekeztem minél jobban megismerni a régi művészek technikáját. Feladatokat
adtam magamnak, például, hogy Vermeer, Cézanne, Georges de la Tour, vagy egy érett reneszánsz mûvész stílusában fessek.
(Akkor még jobban érdekelt a festészet, mint a rajzolás.)
Úgy gondoltam, egy művésznek minden stílushoz, technikához értenie kell. Azóta is úgy tartom, elengedhetetlen, hogy egy kép
olyan legyen, amilyennek kitaláltam, s ebben technikai hiányosság ne gátoljon.
Ma már korántsem becsülöm olyan sokra a mindenáron való progresszivitást, a mindenáron újat akarást a művészetben.
A fekete ceruzát sokkal jobban szeretem az olajfestéknél.

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.774348109294115.1073741843.107220792673520&type=1&comment_id=780669185328674&offset=0&total_comments=1